Amit mi adni tudunk, az örökre megmarad.
 

Gyászbeszéd Sárosy Zoltán, a Kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium nyugalmazott igazgatója ravatalánál

Tisztelt Gyászoló Család!
Tisztelt Búcsúzó Közösség!

Az emlékezés jegyében, a tiszteletadás szándékával megrendülten állunk itt, a kedvelt kollégánk, iskolánk volt igazgatója, a tevékeny közéleti ember ravatala előtt. Volt munkatársunkat, barátunkat, a színes egyéniség Sárosy Zoltánt, a város mindenki Zoli Bácsiját búcsúztatjuk most, megidézzük alakját, rá emlékezünk.

Végleg elbúcsúzni, bár halandó létünkből fakadóan nagyon is emberi, mégsem egyszerű kötelesség. Amikor elveszítünk egy jó ismerőst, hozzánk közel álló személyt vagy hozzátartozót, a fájdalom mellett rendszerint a lelkiismeret-furdalás érzése is nehezíti a dolgunkat. Találkoztunk-e, beszélgettünk-e vele eleget, mellette voltunk-e, amikor segítségre szorult? Vagy pedig gyarló módon engedtük, hogy a kelleténél jobban eltávolítson minket egymástól ez a rohanó világ.

Nos, egy olyan ember esetében, mint Sárosy Zoltán, akinek a közösséghez tartozás élménye, a mások gondolatainak és az emberi sorsok megismerésének vágya ennyire éltető erő volt, ami az emberek, a társaság felé vonzotta őt az utolsó éveiben is, különösen kínzó az itt maradottak számára ez az érzés.

Van okunk tehát az elgondolkodásra, az élet és halál filozófiai értelmű taglalására. Hisz gondoljunk csak arra, hogy ha valamilyen csoda folytán lehetségessé válna, pontosan ma és pontosan ebben az órában kezdődne a hagyományos nyugdíjas találkozónk, ahová Zoli Bácsi mindig nagyon készült, ahonnan egyetlen alkalommal sem maradt el. Egymás mellett ülnénk abban a díszteremben, melyet ő újíttatott fel, és együtt tapsolnánk a tanulók karácsonyi műsorának. Milyen boldog is volt, amikor az egyik évben az unokáját is megpillanthatta a fellépők között!

Aztán, mint ahogyan mindig, együtt ballagnánk fel abba a helyiségbe, amit negyven évvel ezelőtt ő alakított tanulói klubbá, hogy ott a régi barátok, a munkatársak az egykori munkahelyen ismételten találkozhassanak egymással, pont ugyanúgy, mint amikor a régi tanítványok osztálytalálkozó formájában keresik fel az Alma Matert. Sok évre visszamenőleg ez történik nálunk mindig az ünnepek előtt, az év végén, melyet Zoli Bácsi mindig annyira számon tartott, annyira várt.

Mi pedig körbeülnénk őt, mint régen és figyelmesen hallgatnánk a történeteit, a nap mint nap az utcán, a boltban, az orvosnál megélt élményeit, kedvenc csapatának sportsikereit. Kellene-e ettől nagyobb boldogság számára? …és igen, most visszazuhanva az álomvilágból a valóságba, jogos a kérdés. Ha ennyire megváltozott az emberi kapcsolatok rendje, lehetősége, és ilyen éltető, erőt adó találkozó ebben az évben nincs már, a test fáradása miatt később sem lehet már, akkor mi az értelme a további életnek egyáltalán? Ahogy Babits Mihály írja: „vagy vedd példának a piciny fűszálat: / miért nő a fű, hogyha majd leszárad?/ miért szárad le, hogyha újra nő?”

Szerencsére az emlékeinkben kutatva akadnak olyan örömteli, emlékezetes események, melyek számunkra, az élők számára Zoli Bácsi távozása után szeretettel felidézhetők. Ilyen például, hogy 1996-ban, az iskolánk 85 éves évfordulója alkalmából a közösségünk elismeréseként elsőként kapta meg Zoli Bácsi a Bessenyei Emlékplakettet, és hogy ekkor jelentek meg az emlékkönyvünkben a visszaemlékezései. Milyen nagyon örült akkor a felkérésnek, és mennyire komolyan vette a feladatát!

Az utókor ebből az írásából ismerheti meg pedagógiai hitvallását, mely ma is időszerű, mely ma is jellemzi iskolánk arculatát. Az egyik helyen például ezt írja: „…Gárdonyi Géza szállóigéje, mely szerint a vár ereje nem a kövekben van, hanem a védők lelkében, azt hiszem, az iskolánkra vonatkoztatva is találó.” Mi mai védők, akik az elődeinkhez hasonlóan hiszünk a tudás hatalmában, a tanulás erejében, és ezeket az értékeket óvnunk, továbbvinnünk kell, mi tudjuk csak igazán, milyen veszteség számunkra, ha a régi harcostársak mellett most pont az egyik legnagyobb várkapitányunk távozik az élők sorából.

Igazgatósága kezdetén Zoli Bácsi iskolafejlesztő, értékteremtő tevékenységének fundamentumát az a felismerése teremtette meg – és ez különösen nagy érdeme –, hogy az erős és összetartó iskolai közösség létrehozásához a névadó testőrköltő Bessenyei György szellemi örökségének ápolásán keresztül vezet az út.

Tevékenyen vett részt a Bessenyei Társaság megalapításában, és számtalan közös eseménnyel, előadással kötötte hozzá az intézményt. Elindította az úgynevezett Bessenyei Emléktúra hagyományt, amikor is az iskola legfiatalabb tanulói meglátogatják a költő életútjának nagy állomásait. 1983-ban pedig szobrot állíttatott a parkban a névadóról, amelynél valamennyi ballagás alkalmával koszorút helyeznek el ma is a tanulók.

Ebben az időben alkotta meg „A Bessenyei név kötelez” szlogent, ami az építőtáborok időszakában a tanulói helytállás eredményeként számtalan első díjat, elismerést és nem utolsósorban országos elismertséget hozott az intézménynek. Még olyan kuriózumokra is vállalkozott, hogy a rendszeres osztálykirándulások mellett minden évben az akkor már csaknem ezer tanulói létszámot magáénak tudó iskola nagy feltűnést okozva külön vasúti szerelvényen utazott háromnapos kirándulásra a Dunakanyarba vagy akár a Balaton partjára, életre szóló élményekhez juttatva ezzel a tanulókat. Ma az ilyen típusú iskolaszervezést élmény- és tevékenységközpontú pedagógiának ismeri a szakmabeli közvélemény.

Zoli Bácsi ezeknek az alkalmaknak a lebonyolítását igazi fővezérként irányította. Fiatal tanárként számomra is meghatározó és felejthetetlen élmény volt, amikor szinte loholtunk utána, aki öles léptekkel, a szinte földig érő kabátjában, lobogó hajjal kísért át minket a Nyugati pályaudvarról a Hősök terére, hogy aztán a történelemóra után az állatkertben sétálva teljesítsük a biológiaórát is. Igen, Zoli Bácsi a nevelésben és oktatásban nem fogadott el lazaságot, és nem ismert lehetetlent.

Amilyen kemény volt vezetőként, annyira baráti, elfogadó volt személyes kapcsolataiban. Bár imádta pókhálószerűen szőni a történeteit, nagyon meg tudta hallgatni az embereket. Számára minden egyes tanítványa olyan volt, mint egy érdekes, elolvasni való könyv, melyre érdemes időt szánni, melyet lapozgatni, többször elővenni kell. Legendásan félelmetes memóriáját ilyen úton töltötte meg visszakereshető tartalommal. Neki nem volt szüksége számítógépre, de sokszor anyakönyvre, naplóra sem. Egy-egy találkozás alkalmával rövid gondolkodás után szórta az évszámokat, osztályokat, osztályfőnököket, neveket és persze anekdotákat, mellyel mindig elkápráztatta a 20-30 évvel később az iskolába visszalátogatókat. Azért volt ő annyira szerethető, mert nem a kiválóságot, hanem az embert kereste, akit megérteni, segíteni kell, és így szinte mindenkit, aki a közelébe került, érzelmi kötődéssel bocsátott az útjára.

Aki nevetését egyszer meghallotta, azt soha többé nem felejtette el, ez igazi védjegyévé vált az idők során. Neki nem volt szüksége autóra sem, szeretett sétálni, de számtalanszor voltam szemtanúja annak, hogy hamar megállt mellette egy-egy autó, mert már messziről felismerte őt egy volt tanítvány: Zoli Bácsi! Hová szeretne eljutni? Megtisztelne azzal, ha elvihetném!

Nagyon sokszor idézte Bessenyei Györgytől a Dolgozzunk előmenetelünkön! gondolatot. Számára ez azt jelentette, hogy az iskolán kívül dolgoznia kell városunk előrehaladásán is, és ennek egyik legjobb módja az volt, hogy távoli helyszínekre eljutva megragadó személyiségével, az ott bemutatott szakmai hozzáértésével bizonyította, hogy Kisvárdán érdemes élni, dolgozni, ebben a városban mindenki befogadó közösségekre – iskolákra, munkahelyekre – talál. Huzamosabb ideig volt szakfelügyelő, érettségi elnök és sokáig ő volt az irányítója a megye gimnáziumai igazgatói munkaközösségének. Különösen sok segítséget nyújtott a város kulturális és sportéletében. Annyira imádta a sportot, hogy egy időszakban ő volt a labdarúgó egyesületünk illetve a Városi Kulturális Egyesület elnöke is. Különösen nagy öröm volt számára, hogy iskolai értékteremtő és közéleti tevékenységét a város Pro Urbe díjjal ismerte el.

Zoli Bácsi élete azért volt különleges, mert nyugdíjba vonulása után sem szakadt el az iskolától. Nagyon akart közöttünk lenni. Valamennyi eseményünkre eljött, amire meghívtuk. Gyakorlatilag élete végéig kitartott az iskolánk konyhája által kínált ebédek mellett. Ha nehezére esett már a mozgás, akkor a fia hozta el. Nagyon sokat ebédeltünk együtt. Jólesett számára, ha meghallgatták. Még a kezdő kollégáinkhoz is közel tudott kerülni, legközelebb már régi ismerősként üdvözölték egymást. Kiváló kapcsolatépítő képességéből mit sem veszített az idők során.

Sokszor az irodámban egy kávé mellett folytattuk az eszmecserét. Nagyon kíváncsi volt mindenre. Fel kellett sorolnom neki az érettségi elnököket, nagyon örült minden fejlődésünknek, sikerünknek. Néha meglepetésszerűen jelent meg. Csokoládét hozott a titkárnőknek, jó szót az igazgatóhelyetteseknek, apró figyelmességeket a régi, de még aktív munkatársainak, mert magától is tudta, nem a telefon csipogása figyelmeztette arra, hogy kinek is van születésnapja, névnapja aznap. Sose szerette a bezártságot. Iszonyú érzés lehetett számára, hogy a járvány miatt bezárt az iskola és a konyha is, és távol kellett lennie tőlünk.

Kedves Zoli Bácsi!

Köszönjük, hogy együtt dolgozhattunk veled. Nagyon hiányozni fogsz nekünk. A történeteid, a nevetésed, a vállon veregetéseid. De hiányozni fogsz a sportpályák lelátóiról, a város utcáiról, a színház nézőteréről, a konferenciaközpontunk széksoraiból is. Búcsúzik Tőled az iskolánk, Kisvárda egész közössége. Emléked örökké élni fog szívünkben.

Nyugodj békében!

2020. december 18.

 

 

Összes megtekintés 316 , Napi megtekintés 2